Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol sokan hallgatnak Rock and Roll-t (de tök jó rím bazzg)… Hol is tartottam? Ja igen. Szóval „Tiszán innen, Dunán túl” (a második fele már nem igazán fedi a valóságot), ott, ahol a ég kék, meg a víz is, de ezt ki nem sz*rja le, amikor „ha a Duna vize sörből volna, az sem lenne elég, minden magyar lubickolna, szürcsölné a levét”, (de már megint elkanyarodtunk a lényegtől) tehát ott valahol a Kunság mezein, ahol a nektár csepeg (bár most nem a Tokaj szőlővesszeiről van szó), meghúzódik egy kis falu vagy város, vagy mittudomén (na de közben a szövegszerkesztőm is szólt, hogy ilyen hosszú mondat nem is létezik, ezért teszek egy pontot.) Tehát ez a hely nem más, mint a már Világszerte ismert HAJÓS. Nagyjából itt kezdődik a történet.

Az úr 1981, 1982 és 1983-as éveiben - amelyek gyermekáldomás szempontjából termékenyek voltak - indult útjára a kis „gárda”. Ekkor látták meg a napvilágot a történet szereplői. De ahogy mondani szokás ez nem egy esemény volt - ahogyan a Honfoglalás sem -, hanem egy hosszú folyamat. Na de ezek a szaftos részletek gondolom nem érdekelnek senkit. Most mi van? Arról van szó, ahogy megszülettek. Erre vagy kíváncsi? Na nem, azt már nem. Nem csinálok ebből a történetből egy vérengző horrorfilmet.

Tehát ezek a legények elkezdtek cseperedni, és mindenféle hülyeséget összefogdostak, mert mindenre kíváncsiak voltak. Amikor már beszélni is elkezdtek, már nemcsak fogdostak, de mondtak is mindenféle „tücsköt-bogarat”, meg „kígyót-békát”, meg… szóval mindent. Amikor már az anyjuk nem bírt velük bezavarták őket az oviba, mondván, hogy „szívjon vele az óvó néni”. A gyerekeknek pedig azt mondták, hogy „majd ott embert faragnak belőled, te ördögfióka” (bár ezt a szót lehet, hogy nem használták.) Tehát elkezdődött az ovi nagyjából a 80-as évek közepén.

Hát ezek a szegény csemeték először kóstoltak bele a kemény életbe. Első nap remegő lábakkal lépték át azt a „fegyházat”, ahová a szülők toloncolták őket. Egyik-másik talán el is pityeredett, amint tudatosult benne, hogy vége az anyuci nyújtotta hiper-szuper-ultra kényelemnek. Ahogy teltek múltak a napok, a hetek és a hónapok, észrevették ám, hogy nem olyan nehéz itt az élet, mint amire számítottak. Kapva a hirtelen jött felismerésen, hogy az óvó néni is csak ember, beindult a gengszterkedés.

Elkezdődött a területfoglalás: enyém a csúszda, a mászóka, a homokozó, a körhinta, és mindenki másnak „tün-tün-tüni”, azaz lekopni!

Beindult a „nőkereskedelem”: az erősebb férfiacskák elkapták a hölgyecskéket, odafogták őket a falhoz, és a gyengébb csávókkal megcsókoltatták őket.

Nem maradhatott el a terror sem: erre konkréteset, amikor egy kissrác, nevezzük Jancsikának, összeszólalkozott egy kislánnyal, aki legyen Anikó. Jancsika nem érte el a lánynál amit akart, ezért egy óvatlan pillanatban hátralökte a lány a mászókáról. Anikó megsérült. János észrevette, hogy ezt ő fogja leginkább megszívni, ezért elkezdett rohanni. Végig az óvoda udvarán, fel a dombon, ki az utcára, át az úton, végig a templom mellett. Eközben a nagy, csúnya és gonosz óvó néni bringát fogott, és utána eredt. Akkoriban a terroristákat még elfogták, így történt, hogy Jancsikát a helyi vasbolt előtt fülön csípték – szó szerint.

Szóval ilyen dolgok történtek az életük első szakaszában. Amikor erről a helyről kiöregedtek át kellett menni az általános iskolába. Ennek sokan nem örültek, és cselhez folyamodtak. Egyszerűen annyi, hogy május után születtek, amiért visszatartották őket még egy évre. De az iskola nem maradhatott el.

Hozzá is láttak 1989-ben, a rendszerváltás hajnalán, aminek egy jó következménye volt, hogy nem kellett már iskolaköpenyt húzni, bár az 1. osztályban még kötelező volt. Ezen kívül lemaradtak a kisdobos bulikról és az úttörő életet sem ismerhették meg. Bár így utólag lehet, hogy nem baj. Mára már úgyis csak néhány kommunista nóta keringene a fejükben.

Az iskola nem volt túl nagy szám. Mindig csak tanulni kellett, meg leckézni, és, aki nem csinálta a dolgát, az feketepontot, vagy karót kapott, amiért persze otthon is f*szoltak a szülőktől. Az is igaz, hogy itt voltak először szerelmesek. Ebből konfliktusok is származtak, amikor ketten vagy esetleg négyen-öten lettek szerelmesek ugyanabba a lányba. Történt itt még sok minden, de asszem nem részletezem tovább.

1997-ben vége lett a nyűglődésnek az általános iskolában, és kikerültek az életbe. Na itt kezdődik igazából a MINDIG KLUB története.

Az mítosz szereplőit az általános iskola még szétválasztotta A és B osztályra, de az életbe együtt kerültek ki. Elkezdődött az ismerkedés a cigivel, az éjszakai élettel és az alkohollal. „Ők” hárman igazából összetartoznak, de ezt egy tapasztalt olvasó jól tudja. Persze a cigit és az alkoholt titokban, nehogy a szülők megtudják. Bár azt hiszem, hogy csak a nagyon buta szülők hitték el vasárnaponként, hogy a kisfiuk azért hányt az ágy mellé éjszaka és nem eszik az ízletesebbnél ízletesebb ebédből, mert szombat este valami rosszat evett, vagy, mert influenzás, és azért füstszagú mindenek, mert ráfújták a füstöt.

Mekkora hülyeség!

Sokat gondolkodtak azon, hogy unalmasak már a kocsmák, diszkók, meg mindenféle ilyesmi és kellene valami egészen más. Kitalálták, hogy saját szórakozó helyre van szükségük, ahol minden mocskos vágyukat kiélhetik. Összedugták azt a sok okos fejet, és tanakodni kezdtek, hogy mi lenne a megoldás. Rájöttek, hogy bár van kőműves, van szobafestő, van asztalos, meg miegymás a szedett-vedett társaságban, mindhez kell a tanuló szócska. Tehát kőműves tanuló, szobafestő tanuló, asztalos tanuló, meg miegymás tanuló. Nem volt meg sem az anyagi, sem a szellemi tőke egy szórakozóhely létesítéséhez. Mi a teendő? Mindenki tudja, hogy mit kell tenni, ha valaki csóró. „E köll menni a hivatalba. Maj’ az ad. Mer’ annak olyan sok van!” Fel is kerekedtek hát, hogy tervüket megvalósítsák.

Hát nem ment az olyan egyszerűen, mint ahogyan az a kisebbségnek megy. Valamit nagyon rosszul csináltak. A polgármester úr azt mondta, hogy „gyertek jövő héten, és adom a kulcsot!” Mentek is jövő héten, meg utána héten is, meg utána is, meg még mentek kulcsért, de valahogy azt a kulcsot sosem hozták el.

Na aztán egyszercsak kiürült a zöldségbolt. Az információ a kezükbe került, ahogyan a kulcs is – némi protekcióval. Azóta is köszönik szépen.

Ez 1999. májusában történt, egészen pontosan kb. 10-én, mivel nem maradt ránk semmilyen írásos forrás az eseményről. Ettől kezdve boldogan éltek. Elkezdődött a berendezkedés, ágy, asztal, fotel, zenecucc, kazetták, cd-k, hűtő és lett tévé is. Mi kell még egy bulihoz? Minden megvolt. Szólt is a zene ezerrel éjjel-nappal. Szólt ott rap, diszkó, pop, meg mindenféle lónyál. Aztán valahogy befolyt a rock zene is a klubba. Azóta valahogy nem is akar kifolyni.

Tehát szólt a rock, néha kicsit több volt a decibel, mint azt az idősebb Giddy bácsi megengedte. Ő volt nagyjából a 10. szomszéd. Sokszor átment az öreg is „bulizni”. Lett is mindjárt nagy változás a buliban. Rombolásba ment át a tevékenység. Hangfalrugdosás, cd dobálás, ordibálás és fenyegetőzés. Na ezekből sokat tanultak. Leginkább a rombolást. Ettől kezdve ennek a sportágnak hódoltak. Gyilkoltak cd-t, kávéfőzőt, porszívót, tévét – sok tévét, fűtőberendezést, ágyat, fotelt, és még ki tudja, hogy mi mindent. Ami a kezükbe akadt, az általában nem maradt életben.

Olyan is megesett, hogy Szilveszter éjszakáján, amikor a társaság máshol szórakozott, mégiscsak odatévedt egyik-másik, és be akartak menni. Ám közben erotika folyt a klubban, és akik erotikáztak, nem akarták beengedni az éhes és fázós társaságot. Erre „kinemszarjale” felfogásban az egyik fiatalember dühödten beb*szott egy téglát az ablakon, és máris szabad volt a pálya a majdnem meleg szobába, és a szendvicsekhez.

Ilyen boldogan teltek-múltak az évek, amikor egyszercsak felröppent a hír, hogy Hajóson egy úgynevezett Centrum üzletház épül. Örültek is nagyon, hogy végre valami változás, ám amikor kiderült, hogy pontosan a klub épületének helyére épül ez a valami, megcsappant a boldogság. Elkezdődött a félelem, hogy elveszítik a második otthonukat, ami úgy a szívükhöz nőtt. Beindult az agyalás, hogy mit is tehetnének, de semmi. Telt az idő, egyre közelebb volt az utolsó nap. Aztán ez is eljött. Utolsó éjszaka, gyertyafénynél, gázkályhánál, sör mellett, szomorúan „vígadott” a társaság. Ezen az estén még egy utolsó levelet intéztek ahhoz az intézményhez, amely adta, majd elvette a klubot. A levél szövege a következő volt:

Az Utolsó levél talán egy kicsit erős megfogalmazást kapott, ám ebből a hangvételből tökéletesen kitűnik, hogy mennyire „úsztak a boldogságban”, az utolsó éjszakán, a Mindig Klub épületének utolsó éjszakáján. Azonban a levélben benne van az is, hogy egy ingatlant sohasem vehetnek el tőlük, és ez az ingatlan a „Mindig Klub érzés”.

Most az „ittavégefusselvéle” című résznek kellene jönnie, de ennek a történetnek még nincs vége. A mesét tovább írja a történelem.

Hajós, 2004. április 22.